Ne haragudjatok, érzelmi mélyponton vagyok - ez sajnos az utóbbi pár hónapban már szinte normálisnak mondható - napok óta nem tudom magam annyira összeszedni, hogy írjak normálisan. Vagy teljesen felfokozott állapotban vagyok és írok (ész nélkül) vagy magam alatt vagyok és az alap életfunkción (légzés) kívül alig vagyok bármire is képes. Enni sem tudok napok óta ....
Az utóbbi pár hét, hónap nagyon megviselt. Nagyon féltem hazamenni, nem is akartam, tartottam az emlékektől, az érzésektől. Nem is volt jó maximálisan otthon, lelkileg eléggé tönkrementem az érzelmi hullámzásban. Sok egyéb dolog sem segített, hogy rendezzem az agyamat, lelkemet. A temetőben ordítva bömböltem a sírra borulva, mint akinek teljesen elment az esze.
Aztán nem akartam visszajönni, ezt még senkinek nem vallottam be. Csak most először. Visszajönni a házba ahol .... tudjátok.
Egyedül. Féltem, hogy milyen lesz. Pocsék volt, minden üres, poros és elhagyatott. Aztán mindennap egy kicsit jobb lett.
Mindenki azt mondta/mondja, hogy higyjem el az idő mindent begyógyít.
EZ NEM IGAZ! Egyre rosszabb, egyre ingatagabb vagyok, egyre többször érzem, hogy nincs erőm megtenni dolgokat. Hiába hajtom magam, hogy talpraálljak újra, nagyon nehéz. Néha azt hiszem, hogy soha nem fog menni. Úgy érzem, hogy sivár a lelkem és hiába próbálom megtölteni szebbnél szebb gondolatokkal, kellemes érzésekkel, nem megy. Szeretném ha a gyerekeim nem egy folyton bőgő anyát látnának, hanem egy vidám, kiegyensúlyozott normális édesanyát, akinek nem úszik folyton könnyben a szeme.
Egyre többet sírok, éppen most is patakokban ömlenek a könnyeim.
Tudom, hogy talpraállok bármi áron, mert harcos természet vagyok aki nem hagyja, hogy bármi/bárki is lehúzza a lábáról, de soha életemben nem kellett megküzdenem ekkora fájdalommal és az érzelmek ilyen mértékű ingadozásával.
Tudom, hogy mellettem vagytok, hogy sokat és sokszor gondoltok ránk, ez sokat segít, köszönöm!
Igyekszem ....