A blogon általában a kislányok szerepelnek, hogy merre jártunk, mit csináltunk, mint most az eftelingi rész. Jut eszembe, lesz Efteling következő rész, de most egy kicsit magamról szeretnék írni.
Nem nagyon szeretem erre használni a blogot, mivel sajnos javarészt kellemetlen, fájdalmas pillanatokat osztok meg ha magamról van szó, de nekem ez terápia valamilyen szinten. Most is ez következik - sajnos.
Az elmúlt időszak egy kellemes része volt az életemnek, mivel nem voltam mindig egyedül. Most a lányoktól eltekintve. Volt valaki aki fogta a kezem, aki bátorított ha az elképzeléseimről volt szó. Aki tanácsot adott ha kértem, aki segített a szimpla hétköznapokban, legyen az takarítás, bevásárlás, főzés vagy akár kutyasétáltatás. Az itt lakók, a szomszédaim azt hitték, hogy minden rendben az életemmel, sínre kerültem, mivel sokszor láttak minket együtt, de sajnos én már egy ideje tudtam, hogy nem erről van szó, a mi közös történetünk véget fog érni.
Soha nem voltunk kimondott kapcsolatban, úgymond nem jártunk együtt, de ha együtt voltunk vagy kettesben vagy négyesben, senki nem mondta meg rólunk, hogy mi nem nevezzük egymást barát-barátnőnek. Így volt jó, így hozta az élet, sem én, sem ő nem akart változtatni. A kapcsolatunk bensőségességén, az egymáshoz való ragaszkodásunkon ez nem változtatott. Ott segítettük egymást ahol tudtuk, lévén a ő családja is külföldön él (ő sem holland) és az enyém is, mi voltunk egymás családjai. Minden egyben, apuci/anyuci/tesó/barát/szerető. Ő volt a mindenem és én az övé. És a lányok ..... imádják egymást, közös nyelv nélkül is.
Néhányan találkoztatok vele, egyöntetűen mindenki szívébe beköltözött. Egy olyan emberről van szó, aki szeretetteljes és gondoskodó, tehát nem nehéz megszeretni.
És az élet úgy hozta, hogy ma reggel továbbindult, másik országba költözött. Két hónapja tudtam már, hogy menni fog, egy hónapja tudtam, hogy ma fog indulni, de csak reméltem, hogy az élet másként hozza majd.....nem hozta. Elment.
Én vittem ki a reptérre, ahol összeborulva, összebújva egymásba kapaszkodva búcsúzkodtunk. Mert az érzések nem múltak el egyikőnkben sem, sőt az elmúlt egy hónap alatt amit együtt töltöttünk csak megerősödtek.
Az utolsó egy hónap olyan volt, mintha a vágóhídra vártam volna, ma pedig olyan, mintha magam tenném be a fejem a guillotine alá.
Még tegnap is együtt mentünk bevásárolni, ügyeket intézni, a lányokért a suliba, még néha kimondtunk pár olyat, hogy na majd sütök neked ....., majd felfúrom a tükröt..... aztán csak néztünk egymásra....
Ismerem az összes idevágó frázist: az idő mindent megold, vihar után jön a napfény ésatöbbi, ésatöbbi, de nem érdekel ez most. Szétnézek a házban, itt van a tusfürdő, amit nem vihetett fel a gépre, a ronggyá ment tornacipő amit ki kellene dobnom, az utolsó kávékapszula, ami kimaradt a pakkból ...... egy csomó emlék ami szorítja a szívemet.
Az angoloknak van egy mondásuk miszerint: "if it meant to be, it will be" vagyis: ami el van rendeltetve az meg fog történni. Ha nekünk közös a sorsunk és a jövőnk, akkor újra találkozni fogunk és együtt leszünk. Bármi megtörténhet hinni akarok a csodákban.
Kedvesem!
nagyon sok boldogságot kívánok neked, azt, hogy minden álmod és vágyad teljesüljön. Én mindig itt vagyok, a családod maradok bárhol is legyél. Vigyázz magadra, isten veled. Szeretlek.
EU TE AMO, despedida!
