Minden év legszomorúbb napja a mai, immár két éve.
Alig-alig tudok úgy gondolni Pistire, hogy nem sírom el magam, azt hiszem ez nagyjából hosszú időre, vagy örökre így marad.
Tegnap este óta érzem a hideg fuvallatot magam körül, pont úgy, mint amikor Pisti meghalt és pont úgy, mint tavaly november közepén. Két éve, amikor Pisti meghalt, akkor nagyjából két hétig sokkban voltam, hideg futkosott rajtam, bizsergett a bőröm, leginkább a vállamon, hátamon és a nyakamon. Tavaly pár nappal az évforduló előtt kezdődött, idén pedig tegnap. Most is bizsereg, ahogy itt írok.
Mindig amikor Pistire gondolok azt kérdezem magamtól: vajon elégszer elmondtam neki, hogy mennyire szeretem? Vajon tudtam annyira szeretni őt amennyire ő szeretett engem?
Ez sokszor akkor merül fel az emberben amikor már túl késő. És akkor még nagyobb súlya van az érzelmeknek. Mert nekem már nincs esélyem elmondani a szemébe, hogy szeretlek. Helyette esténként amikor fáradtan tusolok - sokszor nem is fizikailag merülök ki, hanem lelkileg - és bőgök a tus alatt, akkor szoktam neki elsuttogni, hogy szeretem, hogy hiányzik és megköszönöm mindazt amit nekem tudott nyújtani. Hálát adok neki, amiért a társam volt, amiért szeretni tudott, amiért annyira tudott szeretni, ahogyan talán soha nem fog senki. És bújnék hozzá és ölelném, mint régen. De már nem tudom.
Kimentünk ma a temetőbe, vittünk mécseseket és a lányok festettek az apukájuknak. Letettük a fűbe, hiszen Pistinek nincs síremléke itt. A lányok elrendezték az emlékeket, meggyújtottuk a mécseseket és sétáltunk egyet a temetőben. Szerencsére az időjárás idén kegyes volt hozzánk és sütött a nap, még talán meleg is volt. Úgy éreztem, hogy Pisti mosolyog ránk és boldog. Erről soha nem szerezhetek bizonyosságot, csak remélni tudom.
A szívecskéket Szasza készítette:
A magyar zászlót pedig Pipi:
