Most talán sikerül még abban az évben megírni a nyaralásunk történetét, amikor az ténylegesen történt, és nem fogok vele bő fél évet várni. Legalábbis elkezdem, mert úgy szeretem, ha szépen sorban következnek, és akkor ha már elkezdtem, akkor talán be is fejezem.

Amint azt már néhányan tudják - akik követik a blog Facebook oldalát - hogy idén titokban érkeztünk haza. Csak annyit tudtak az otthoniak, hogy valamikor a hétvégén érkezünk, 18.-án éjjel, vagy 19.-én hajnalban. Ugyanis mindig hajnalban indulunk, első éjjel megalszunk Németországban, és a második nap este érünk haza. Most viszont dolgoztam még pénteken délelőtt tízig, és arra gondoltam, hogy mi a fenéért üljünk otthon másnap hajnalig, hogy elindulhassunk, akkor induljunk rögtön. így viszont ki tudja, hogy elérjük-e a hotel recepcióját, úgyhogy nem foglaltam szállást, lesz ami lesz.

Szépen befejeztem a munkát, bepakoltuk a kocsit a csajokkal, és fél tizenkettőkor elindultunk. Én nem akarok a koronára panaszkodni, mert nekem eddig szinte csak pozitív dolgokat hozott az életembe, mint például a haza - és visszaút. Azt nem mondom, hogy üres volt az autópálya, de hogy 1600 km-en egy dugó sem volt (ahol egyébként óránként kettő), az biztos! Soha ilyen gyorsan nem értünk haza, vissza meg szinte repültünk.

Kétszer álltam meg szundikálni, egyszer másfél órát, egyszer negyven percet aludtam, és hipp-hopp szombat délelőtt fél 11-re otthon voltunk. A hazaérkezésünk pillanata, mikor senki nem hisz a szemének és a fülének.

Anyám azt mondta, hogy így visszagondolva egyáltalán nem volt rossz, hogy megspóroltunk neki másfél nap idegeskedést, úgyhogy megígértem neki, hogy jövőre egyáltalán nem mondjuk meg, hogy mikor érkezünk meg, így aztán végképp nem lesz idegeskedés.

Zsombika rögtön birtokba vette az autómat - az aranyszínű szappantartót, vagyis ahogy ő hívja, a 'szájga', mert van 'pijosz' és fekete is - és a csajokkal játszótérré változtatták.

Az idei nyár sok tekintetben más volt, mint az eddigiek, nem rosszabb, nem jobb, de kétségtelenül más. A lányok sem engedik már - egy jóóóóó ideje - hogy csak úgy fotózzam őket, úgyhogy emiatt sokkal kevesebb fotót készítettem róluk, mint általában, ez meg fog látszani a blogbejegyzéseken is.

Folyt. köv.