Higyjétek el nekem nagyon rossz az életemen bőgni, magamat síratni és sajnálni, sajnáltatni.
Annyira igyekszem, hogy boldog legyek, ez most így karácsony közeledtével elég nehéz. Egy csomó érzelmi problémám van, félek is (nem, inkább rettegek) mégis próbálok mosolyogni, a gyerekekkel türelmesnek lenni, játszani, valamelyest normális életet élni.
Igyekszem nem sírni folyton (nehezen sikerül, mert most is ömlenek a könnyeim) erősnek és épnek mutatkozni, talpon maradni és mindennap felkelni az ágyból és ez elég nehéz. Legtöbbször legszívesebben nem kelnék fel, ha lehetne soha többé, hanem csak feküdnék és aludnék.
De felkelek, néha szinte robotként teszem a dolgomat, visszanyelem a könnyeimet - egyre nehezebben megy, elmegyek a klienseimhez, főzök, játszom a gyerekekkel, közben harcolok az egyre kétségbeesett érzelmeimmel, fájdalmammal.
És akkor ma reggel szembesülnöm kellett azzal, hogy nem elég a sorsnak az a fájdalom és szenvedés amit rám mért eddig, kapok még, nem kell félnem, hogy végre boldog, kiegyensúlyozott, stabil életet élhessek.
Igazán nem tudom megmondani nektek, hogy mennyit bírok még elviselni az élettől? Meddig kell még lefelé mennem a pokol gyomra felé és mikor ível már fel végre az utam? Mikor engedi meg nekem a sors, a mindenható vagy akárki, hogy végre ne fájjon hanem jólessen az életem? Hogy boldog legyek. Ha szabad nekem egyáltalán....
Ha kiegyensúlyozott lennék, akkor bosszankodnék egy sort most a betört ablakomon, de sajnos nem erről van szó.
Még nem tudom, hogy mennyi lesz, hogyan lesz, egyelőre a szerelő esztétikusan lezacskózta. Legalább nem ázik.