Csili június huszadikán aludt el, orvosi segítséggel, mivel már két napja nem evett és nem ivott. Régóta búcsúzkodott már, hónapok óta, de nem tudtam elengedni, ő pedig nem tudott elmenni. Pedig fájdalmai voltak, többféle betegség és gyulladás nehezítette a mindennapjait, de ő mindig is egy kis terminátor volt, erős, kitartó, fáradhatatlan, és mint utólag kiderült remek fájdalomtűrő.

Rengeteg szeretet volt benne, önmagát háttérbe szorítva állt rendelkezésre bármikor. Ő igazán a pillanatnak élt, az ott és akkor volt neki a fontos, nem a majd, vagy a máskor. Azt hiszem ezt a leckét most nagyon megtanította nekem.

Sok pillanat volt, amikor nemet kellett mondanom neki, mert más dolgom volt. És most azt kívánom, bárcsak itt lenne, félrehajítanék mindent érte, csak mennénk labdázni, sétálni, játszani. 

Csilit elhamvasztották, az urnája látható a fenti képen. Mellette a részvétnyilvánítás az állatorvosi rendelőtől, ahová itt jártunk Hollandiában. Jobb oldalon a tappancslenyomata, és az urna előtt egy kavics, amit Szabina hozott el a krematórium kertjéből.

És a labdája, amit elárvultan kering az udvaron, csak a szél játszik vele:

Tökéletes voltál Csili, a legjobb kutya, barát, társ, az egyetlen, akit valaha akarok. Nyugodj békében.