Most talán sikerül még abban az évben megírni a nyaralásunk történetét, amikor az ténylegesen történt, és nem fogok vele bő fél évet várni. Legalábbis elkezdem, mert úgy szeretem, ha szépen sorban következnek, és akkor ha már elkezdtem, akkor talán be is fejezem.

Amint azt már néhányan tudják - akik követik a blog Facebook oldalát - hogy idén titokban érkeztünk haza. Csak annyit tudtak az otthoniak, hogy valamikor a hétvégén érkezünk, 18.-án éjjel, vagy 19.-én hajnalban. Ugyanis mindig hajnalban indulunk, első éjjel megalszunk Németországban, és a második nap este érünk haza. Most viszont dolgoztam még pénteken délelőtt tízig, és arra gondoltam, hogy mi a fenéért üljünk otthon másnap hajnalig, hogy elindulhassunk, akkor induljunk rögtön. így viszont ki tudja, hogy elérjük-e a hotel recepcióját, úgyhogy nem foglaltam szállást, lesz ami lesz.

Szépen befejeztem a munkát, bepakoltuk a kocsit a csajokkal, és fél tizenkettőkor elindultunk. Én nem akarok a koronára panaszkodni, mert nekem eddig szinte csak pozitív dolgokat hozott az életembe, mint például a haza - és visszaút. Azt nem mondom, hogy üres volt az autópálya, de hogy 1600 km-en egy dugó sem volt (ahol egyébként óránként kettő), az biztos! Soha ilyen gyorsan nem értünk haza, vissza meg szinte repültünk.

Kétszer álltam meg szundikálni, egyszer másfél órát, egyszer negyven percet aludtam, és hipp-hopp szombat délelőtt fél 11-re otthon voltunk. A hazaérkezésünk pillanata, mikor senki nem hisz a szemének és a fülének.

Anyám azt mondta, hogy így visszagondolva egyáltalán nem volt rossz, hogy megspóroltunk neki másfél nap idegeskedést, úgyhogy megígértem neki, hogy jövőre egyáltalán nem mondjuk meg, hogy mikor érkezünk meg, így aztán végképp nem lesz idegeskedés.

Zsombika rögtön birtokba vette az autómat - az aranyszínű szappantartót, vagyis ahogy ő hívja, a 'szájga', mert van 'pijosz' és fekete is - és a csajokkal játszótérré változtatták.

Az idei nyár sok tekintetben más volt, mint az eddigiek, nem rosszabb, nem jobb, de kétségtelenül más. A lányok sem engedik már - egy jóóóóó ideje - hogy csak úgy fotózzam őket, úgyhogy emiatt sokkal kevesebb fotót készítettem róluk, mint általában, ez meg fog látszani a blogbejegyzéseken is.

Folyt. köv.

Nincs már egy általános iskolás gyerekem sem, a legkisebb ugrifüles is középiskolás. Az első képen elsős volt, a másodikon pedig nyolcadikos.

Tegnap kezdődött a nagy búcsúzkodás, a hagyományos holland musical helyett filmet forgattak, azt néztük meg. Június nyolcadikán nyitottak úgy a holland általános iskolák, hogy minden diák egyszerre mehetett suliba, akkor kezdték a forgatást, úgyhogy nagyon kevés idejük volt. A film lényege, hogy a sulit ledózerolják.... természetesen! 

A filmvetítés előtt a legjobb barátnőivel:

Jóban, rosszban, tökéletlenségben:

A filmsztároknak kijáró csillag:

És a vetítés utáni parti:

És a búcsú a sulitól, tanároktól és diákoktól, holland szokás szerint 'kiintegetik' őket a suliból:

A suli augusztus 24.-én kezdődik, addig viszont VAKÁCIÓ ON! 

Idén (tavaly) Szabinának is volt kedve eljönni Szegedre, úgyhogy majdnem ugyanazt a kört jártuk be, mint tavalyelőtt, csak a Tiszapartra nem mentünk le.

A szülészeti klinika előtt (most oda lehetett menni a bejárathoz, nem úgy, mint tavalyelőtt):

A Liliom cukrászda, ahol hatosával vettem a dobos tortát, miután Petra megszületett, szinte azon éltem. Még mindig emlékeznek ránk, pedig Szabina már gyulai lány volt, oda vittük haza.

Természetesen megint villamosoztunk, az autót a plázánál hagytuk. Kicsit meglepődtem, ugyanis tavalyelőtt óta kicsit máshol vannak a megállók, és a kettes vonal nekem teljesen új.

Megnéztük a könyvtárat is, meg előtt a zenélő szökőkutat, mert az nagyon tetszett Petrának, amikor együtt voltunk: 

Szabinának ezek a szobrok tetszettek a Kárász utcán:

Időszakos kiállítás volt a Kárász utcán, állatfotókból. Nagyon szép volt. Ez az alábbi nem csak egy oroszlán, hanem egy csoportos szelfie is:

A hatalmas torta a cukrászdák mellett is valamiféle kiállítás volt, de oda nem mentünk be:

És végül az uszizás. Szerencsére Ádám és Alina is imádja az uszit, nem kell nekik könyörögni, hogy jöjjenek velünk. Így hatan jártunk az usziba, Ádám, Ali, Szöszi, a csajok és én:

Nem minden nap megyünk az Aquapalotába, a sima kinti medencék is megteszik, sőt mi a csajokkal a Lovardát szeretjük a legjobban, a barna vizet. Itt a kinti csúszdásban nyomulnak:

A csúszdázás király, együtt is és egyedül is. Itt Alina és Szabina:

 Itt pedig Ádám és Petra:

Amikor kiszív bennünket a víz, akkor jön a falás:

És az Aquapalota:

Késő délután kiürül a babapancsoló, olyankor a mi 'babáink' zuhannak bele a pici vízbe:

Valamivel még adós vagyok, még 2017-ből. Az én icipici babukám (aki azóta magasabb, mint én, de valószínűleg mindig az icipici babukám marad) úgy ugrott le az Aquapalota ugrótornyából, ahogyan még meglett felnőtt férfiak sem. Elhatározta, hogy leugrik, én meg mondom neki, ugorj - úgyse mersz, gondoltam. Felment oda, ahonnan többen visszafordultak, és egy kis habozás után leugrott. Majd később még egy párszor. És soha nem tettem fel eddig, de mindig az eszemben volt, hogy ezzel még adós vagyok. Úgyhogy tessék, a bátor gyerekem, akire nagyon büszke vagyok. (A másikra is, de ő nem az ugrálós fajta.)

Ez még egy közös fürdőzés Erzsinél és Öcsinél:

A kis ugrifüles meg majd jövőre követel magának helyet a medencében, addig motorozik:

Idénre (tavalyra) kifogytam a mesélésből, elfogytak a képeim és a történeteim. Jövőre folyt. köv.

Jó sok minden belefért a tavalyi nyárba is, sok családlátogatás, kirándulások és rengeteg fürdőzés. Szerintem ez utóbbit élveztük a leginkább, bárhová megyünk, a strand általában nagyon bejön nekünk. De kezdjük az elején.

Amit az én gyerekeim, és a húgom gyerekei is imádnak (a pancsizás mellett) a bringó hintózás. Az szinte megunhatatlan nekik, szerencsére most már elég nagyok, úgyhogy tekernek is.

Az alábbi túrát négyesben tettük, a csajok, Szöszi és én, és ahogy beszúrom a képeket, eszembe jut a történet, hogy amint ott tekerünk a vár körül, eszünkbe jut, hogy tekerjünk haza, köszönjünk Bandinak, aztán meg menjünk a dolgunkra. Egyszer csak kiszúrjuk, hogy egy pasi, meg egy kisfiú, ugyanúgy bringó hintón tekernek utánunk ezerrel, közben hozzánk beszélnek. Válaszoltunk nekik, aztán belehúztunk, és úgy otthagytuk őket, mint eb a sza(ha)rát. Egyszer csak látjuk, hogy csak jönnek utánunk, igaz, hogy lassan (gondolom a kisfiú nem tekert csak a pasi) de még mindig követnek bennünket. Elkezdtünk röhögni, meg tekerni erőből. Hazaérünk, megállunk a kapuban, kicsöngetjük Bandit, mire a pasi, lógó nyelvvel utolér bennünket, és elkezd káromkodni. Mi van?!?! Kiderült, hogy a pasi azt hitte, hogy mi visszafele tekerünk a kölcsönzőbe, és követett bennünket, mert ő nem tudta az utat! Amikor meglátta, hogy egy magánháznál álltunk meg, nem volt boldog. Mi meg csak röhögtünk, de aztán elmagyaráztuk neki, hogyan talál vissza a kölcsönzőbe.

Egy pár kép Gyuláról, amire mindig jó emlékezni:

Ellátogattunk a kígyósi kastélyhoz is, de azt éppen renoválták, úgyhogy jószerivel csak a park egy részét jártuk be.

Na de mit talált ott Szabina? Amit Szabina mindig talál, bárhová megyünk is:

Jepp, lovakat. Egy szeletke lipicai ménest.

És ha már ennyire ráhergelte magát a lovakra, foglaltam neki egy óra lovaglást Békéscsabán egy lovardában. A járműve: Hattyú.

Folyt. köv.

Ahogyan rendezgetem a képeket, rájövök, hogy egy csomó képem maradt még, és hogy simán összejön még egy gasztroblog. Akkor uccu neki. :)

Ez nem csak a gyulai csemegékről fog szólni, hanem mindenről, amit még magunkba tömtünk a nyaralás végéig.

Gyulán is voltunk étteremben, ez itt Szabina ebédje. Kitalálod mi ez, nem segítek.

Ez az enyém, a rizsről tudható.

Ezt anyámmal feleztük, grill zöldség, isteni volt.

És desszert:

Kissé kőkorszaki, frédibénis volt, kőlapon tálalva:

Vendégségben Keresztapáméknál:

Ha elmész egy rendes, magyar vendégségbe, az tutibiztos, hogy nem kétféle sütit fognak eléd tenni, hanem annyit, hogy gondolatban már tologatod a főfogás(oka)t a beledben, tetriszezel, hogy hova fog ez mind beférni, mert  mindent meg akarsz kóstolni.

Ezzel a kávéval kínáltak meg valahol (gondolom Cafe One - mert ez van a cukor csomagolásán) csodaszép. Szerintem Békéscsabán van, és a csajok éppen fagyiztak mellettem:

Ez egy másik fagyizás emléke, nyilván Szöszi a harmadik, és szerintem a Kézműves Cukiban készült:

Erzsinél és Öcsinél grillezés volt, és bár vegetáriánus lettem, a kicsi grillkolbászkáknak nem tudtam ellenállni.

Nem tudom hol készült ez, Szegedre tippelek:

Ez viszont tuti, hogy anyáméknál van, Bandi hozta az egyik cukiból: CSOKIS MIGNON!!! Mert a gyerekek nem tudnak meglenni nélküle. Az én gyerekeim is imádják, itt sajnos nem lehet ilyet kapni, ezért amikor hazamegyünk, tata azonnal feltölti a hűtőt csokis mignon-nal (és túró rudival) ahogy kifogy a készlet.

Ez Petra kedvence, a citromos rúd, vagy ahogyan mi hívjuk, a RÖFIKE. Az út melletti szalmabálák, amik gurigába vannak tekerve, azok a röfikék, arról máris a citromos rúd jut az eszébe. Ennek az a hátránya, hogy bárhol autókázol, ha meglátsz egy szalmagurigát, a röfike fog az eszedbe jutni, és máris nyáladzol. Ha szerencséd van, Magyarországon autózol, de röfikebála itt is van. Pech, Petra.

Fogadjunk, hogy innentől kezdve neked is Petra és a citromos rúd jut majd eszedbe, ha meglátsz egy ilyet:

A teljesség kedvéért ez meg a kókuszos kocka (legyen neked is nyálmenésed ha autózol):

És ami soha nem maradhat ki, a szalonnasütés. Sokszor röhögcséltünk már rajta, hogy hogyan magyaráznánk is el ezt egy külföldinek, úgy, hogy ne hányja el magát. Szóval a disznó zsírját felfogjuk majd szalonnává szilárdítjuk. Miután ránk jön, hogy zsírra éhezünk, a darab disznót felhúzzuk egy hegyes botra, és újra cseppfolyósítjuk. A csöpögő disznót kenyérrel fogjuk fel, amit aztán azon melegében, némi zöldség és sör (bor, kóla ...szabadon választott síkosító folyadék) kíséretében benyeljük. Olyan grillezésféle, csak nem az egészséges fajtából. :)